Az új évezred a jelek szerint nem a dívák korszaka. Míg a kilencvenes években szinte csak Mariah, Whitney, Céline és más, hasonló stílusú énekesnők vetélkedéséről szólt a mainstream popzene, addig az ezredforduló óta eltelt időszakot nehezen lehet a dívák korának nevezni. Még Céline Dion az, akit elkerült a látványos bukás traumája, hiszen ő csak elvonult Las Vegasba "levezetni" egy kicsit, ám Whitney Houston már csak kizárólag a sorsa szomorú alakulása miatt szerepel a médiában. Ami Mariah Carey-t illeti, az ő karrierje is lejtőre került, és legutóbbi két lemezével, a Glitter-rel és a Charmbracelet-tel is egyaránt megbukott, így joggal érezhette úgy, hogy csak egy igazán nagy dobás hozhatja vissza újra az első vonalba. Ehhez elég egy pillantást vetni a borítóra, ahol Mariah egy az egyben Beyoncéra hasonlít, ami az albumot meghallgatva sem tűnik véletlennek. A borító még egy alapos magyarázatot is tartalmaz, amely az "Emancipation" szó jelentéseit taglalja. Ebből megtudhatjuk például, hogy az emancipáció nem más, mint a "megszabadulás a korlátozások, az ellenőrzés vagy az elnyomás alól, illetve valaki más hatalmától". Mariah (vagyis Mimi) számára pedig a jelek szerint a sikertelenség volt az az elnyomó hatalom, amelytől neki meg kellett menekülnie, így most biztosra ment. Egyrészt tényleg a manapság legsikeresebb R&B-énekesnő, Beyoncé receptjét követi, és egy korszerű hangzású, profi urban stílusú anyaggal próbálta meg a visszatérést. A Charmbracelet fásult, öreges hangulata a múlté, és Mariah is mintha éveket fiatalodott volna. Olyan segítőtársak igyekeznek minél áramvonalasabbá varázsolni a 35 éves énekesnőt, mint Twista, Snoop Dogg vagy Nelly, és a produceri székben is igazi nagymenők ülnek: a Neptunes, továbbá Kanye West és Jermaine Dupri - szinte mindenki, aki az elmúlt évek sikeres urban/R&B-lemezeit is sikerre vitték. Ahogy a Guardian kritikusa fogalmazott: olyan, mintha Mariah Carey a saját lemezén lenne vendégművész. A névsort látva joggal gondolkozhatott úgy Mariah, hogy ha velük sem sikerül nagyot dobnia, akkor végleg eláshatja magát. Nos, a jelek szerint a nyugdíjazásra még várnia kell, hiszen a The Emancipation Of Mimi-vel hét év után újra vezeti a Billboard albumlistáját, és újra a legnagyobb sztárok között emlegetik. Persze igazságtalanság lenne a lemez sikerét kizárólag a közreműködőknek tulajdonítani. Egyrészt Mariah minden számban fel van tüntetve legalább társszerzőként, másrészt hozza, amit a közönsége elvár tőle: a híres öt oktávot és azokat a manírjait, amiért milliók vették meg a kilencvenes évek-beli csúcslemezeit. Most is hozza a maximumot, és különösen az olyan dalok, mint a Say Something vagy a Get Your Number ezt nagyszerűen ki is használják. Persze csodák nincsenek, akit eddig idegesített Mariah Carey, azt ez a lemez sem fogja meggyőzni, de vélhetően már ő maga is letett arról, hogy különböző műfajokban is ugyanazt tudja nyújtani, mint a kedvenc stílusában, vagyis a végletekig csiszolt R&B-ben. A kilencvenes évek legtöbb lemezt eladó énekesnője tehát nagyon is komolyan gondolta, hogy még van keresnivalója az új évezredben is.